A két testvér legendája - vers

Harmati Kálmán - 2001

A két testvér legendája

Történt egyszer, régi korban,

majdnem az Ó Babilonban.

Soknyelvű nép veszekedett,

Nimród király kerekedett.

Elhagyta a bűnös várost,

Hogy foglalja Eviláthot.

Innen ered e legenda,

Nekem ezt egy turul mondta:

Hegyek között, fenyves tövén,

lovas közelg, tőr az övén.

Vállán, hátán egy bőrtokban,

sok, vashegyű nyílvessző van.

S lőn egy társa deli, délceg,

lovát keményen ülé meg.

Szemük szűkül, messze kémlel,

vajh' a szarvas merre mén el?

Folyó partján, erdők ölén,

kopár hegynek sziklakövén,

őt üldözik, öt követik,

úgy hiszik, hogy elvihetik.

Fel-fel bukkan néha balról,

megmutatja magát jobbról,

Agancsán már Hold világlik,

ám nem fárad, eliramlik.

Fogja vadász, feszít íjat,

már nem láthatja meg a vadat.

Sűrű erdő félhomálya

takar mindent, már nem látja.

Körülnézve, ráébredvén,

ide utat elfeledvén,

lecsusszannak ló hátáról,

itt maradnak, ez lesz tábor.

Lepakolnak éjszakára,

hátas is megy szabadjára,

nem félnek ők, szívük bátor,

bár nem látnak a fáradtságtól.

Várnak reggelt, Nap felkeltét,

nemes vadnak üldözését.

Lovat szépen eleresztik,

had legeljen, ha az tetszik.

Fejük alá tesznek tegzet,

tőrön nyugtatják a kezet.

Fáradtságtól bóbiskolva,

elalusznak csendben, nyomban.

Meglebben az álom szárnya,

tolla hullik a vadászra,

látomást hoz nyomban rája:

Dobját rázva, törzsi táltos,

kiabálja: „Ne légy álmos!

Kelj fel! Menjél! Űzd a szarvast!

Míg meg nem áll, sose nyughass!

De ha megáll teelőtted,

arra vigyázz: le ne lőjed!

Megmutatja új hazádat,

Hunor, Magor! Ezért vágtass!”

Zúg a fejük vadászoknak,

vajh' miért ily álmot látnak?

Hunor nyitja fáradt szemét,

lova nyaldossa a kezét.

Itt az új nap, s lángsugárral,

Véget vet az álmodásnak.

Magor felül, s körülnézve,

észre veszi, szarvas nézte.

Szerszámozza hátas lovát,

Közben nézi a gímszarvasát.

Csodálkozik, miért nem megy,

de nem tudja, nem érti meg.

Megpaskolja lova nyakát,

vállra veszi a tarsolyát,

tegzét ismét panyókára,

felpattan a ló hátára.

Kezük a tőrt nem szorítják,

nem feszíti meg az íját.

Folytatódik szarvas vágta,

agancsos csak, őket várja.

Patájával földet döfi,

szemével az erdőt lesi.

Oldalt fordul, lép vagy kettőt,

máris eltűnt, vadász! Üldözz!

Nekik sem kell több bíztatás,

lovuk ugrik, száguld tovább.

Figyelve a szarvas nyomát,

elfeledve az út porát,

kiérnek a nagyerdőből,

mocsár szélre térnek egyből.

Keskeny ösvényen két lányka,

Mind a kettő Dula lánya.

Fejedelem messze, távol,

Ifjak szíve összelángol.

Mintha két lány arra várna,

legény jöjjön nemsokára.

Elfeledi Hunor, szarvast,

lovára szól: hé te! Nyughass!

Szeme mered szép lánykára,

szíve verdes, nagy a lárma.

Szemök lobban, összecsillan,

sorsok eldőlt, meg lett írva.

Magor, büszke, szép lováról,

Körbetekint, messzi távol.

Mint a Turul fentről nézve,

Néz le Isten mezejére.

Mocsáron túl lát hegyeket,

hegyek mögött meg földeket.

Délre ömlő nagy folyókat,

Legelőket, jó húsosat.

Halban gazdag nagy tavakat,

tengerpartot, hatalmasat.

Nem lát népet hegyek alatt,

kevés ember, néhány avar.

Ezek lassan elé jönnek,

felajánlják ők, e földet.

Úgy mondják, hogy: hozott Isten!

Fejedelmünk, az most nincsen.

Szarvas ünőt már nem látja,

de nem is baj, már nem bánja.

Lánykákat nézegetik,

a lovukra felemelik.

Kutatva a szarvas ösvényt,

indulnak ők vissza, tüstént.

Visszatérnek az atyjukhoz,

az óriás, jó Nimródhoz.

Kérve tőle az áldását,

saját Haza alkotását.

Nimród szólott két elsőhöz:

Áldásom az esküvőhöz.

Meg kell válnom a fiaimtól,

ezért jöttem Babilónból.

Csupán csak azt, ígérjétek:

jó király lész az új népnek.

Hunor, s Magor megígérik,

Házuk népét összeszedik.

Két csapattá szétoszolva,

lesik, hol a szarvas nyoma.

Megtalálják, visszamennek,

fáját nézik rengetegnek.

Túlvergődnek erdőségen,

hegyek közti szűk ösvényen.

Fellelik a nagy ingoványt,

hol megláthatták azt a két lányt.

Most azonban tovább mennek,

mert ők lápban nem élhetnek.

Az alföldön, Hunor megáll,

tábort vere, és itt megszáll.

Táborának közepében,

táltos dobja pereg szépen.

Füst szála fel, jó magosba,

felhők alját csiklandozva.

Táltos rikolt, hangja magas,

majd döngicsél, mint a méhkas.

Doromb szóra pörög-forog,

dobját rázza, már nem morog.

Hunorra, s majd égre tekint,

Földanyára rá-rá legyint.

Hangja hallik jó vékonyan:

maradjál itt Nimród fia!

Ősök lelke van teveled,

Itt a lábad megvetheted!

Népünk éljen mezőségen,

más népekkel békességben.

Ám ha hadat, más üzenne,

tőlünk, bármit is elvenne,

pattanj lóra, fogjál íjat,

magad bizony, sose hagyjad!

Ne adjad a szarvas földjét,

mert Istened elüldöznéd.

Mert Ő adta ezt a földet,

alapozd meg, a jövődet!

Ekkor Magor juta szóhoz,

Intézve azt jó Hunorhoz:

Hunok legyen, a nevetek,

Isten legyen Teveletek!

Mi egy kicsit arrébb megyünk,

Hogy szorosan, mi ne legyünk.

Sokasodjék a népetek,

találkozunk még veletek!

Minket Magyarnak hívjatok,

hogyha baj ér, csak szóljatok!

Elférünk majd békességben,

hegyek közti nagy térségben.

Majdan egyszer még, jöhetünk,

mondjátok, hogy béke velünk.

Testvér Hunort megölelte,

barátilag megkezelte.

Visszapattant a lovára,

indult tovább, népe várta.

Eltelt idő: jó néhány év,

a két nemzet békében élt.

Egyszer később, Kárpátoknál,

Vereckénél állott Árpád.

Vére olyan, mint Magoré,

az ő apja: Álmos vezér.

Hozta ő a nemzettségét,

hét vezérek szövetségét.

Ez azonban másik monda,

táltost figyeld, majd elmondja.

Álmodban, ha dobszó halszik,

Turul szárnyal, sosem alszik!